II

Thea meglobogtatta az öngyújtó lángját a fű fölött, és rövideket, gyorsakat szippantott. Hátradőlt a forró vízben, és letette a kis delfint formázó pipát a kád melletti padocskára. Az átható füst kilégzése elégedett sóhajba ment át. Nincs semmi megnyugtatóbb a pokol szolgáival történő megütközés után, mint egy kis cucc, meg a pihi az ásványfürdőben, és persze a borocska. Nos, kivéve néhány óra szexet, amit a cucc, a fürdő meg a bor követ.

Thea összevonta a szemöldökét enyhe elégedetlenségében. Pár hónapja volt már, hogy arra alkalma nyílt volna. Jelenlegi életvitele nem sokat engedett meg a kapcsolatok terén. Utolsó komoly viszonya, egy Archie nevű közepesen komoly DJ és zenész igen ígéretesnek tűnt – elemi vonzalom, és Archie kivételesen tudott beszélgetni is. De az időbeosztásuk annyira kusza volt, hogy végül semerre sem haladt a dolog. Most szabadúszó újságírói karrierje mellett bejött a szörnyvadászat is – fura egy párosítás lenne egy önéletrajzban –, ami miatt még kevesebb szabadideje maradt. A diszkós esték és a néhány vak randi, amit haverok hoztak össze, mind kudarcba fulladtak. Thea gyakran volt résen, ellenőrizve a járókelőket és a pasit, akivel randizott, hogy nem tartoznak-e a sétáló holtak közé, nem igazán járult hozzá, hogy olyan hangulatba kerüljön.

Egyre nehezebb volt alkalmazkodnia olyan emberekhez, akik nem ismerték az igazságot a világról, amelyben éltek. Thea még el-eljárogatott, jól érezte magát Margie-val, a szobatársával, és a többi barátjával, de egy része már mindig éber vadász volt. Sosem tudott teljesen kiengedni, még kábítószerek vagy az otthoni ásványfürdő kezelés segítségével sem.

A vadász haverjaitól is távolságot tartott. Hatalmas, sötét titkon osztoztak, és pont ez a titok késztette Theát arra, hogy életének többi részét rejtve tartsa előlük. Részben azért, mert szeretett volna különbséget tartani az élete két oldala között. Látta, hogy az olyanok, mint Parker, Romeo és Jake hogyan engedik, hogy a vadászat – vagy ahogyan ők biztosan gondoltak rá, A Vadászat – átvegye az életük felett az irányítást. A fenébe is, Romeónak és Jake-nek még állása sem volt. Minden idejüket a förmedvények levadászásának szentelték. Tudta, hogy amit tesznek, fontos – érezte, hogy helyes. De Thea nem adta fel az egész életét holmi keresztes hadjárat miatt.

Thea távolságtartása a csoporttól az életben maradást is szolgálta. Nem voltak illúziói a képességeikről. Nem volt semmiféle szörnyvadász kiképzőtábor, ahova elmehettek volna kitanulni a mesterség fortélyait. Általában inkább a szerencsének, mint a szakértelmüknek köszönhették a sikert. Thea nem volt az a kifejezett nyomozóriporter – a munkájának legnagyobb része olyasfajta szösszenetekből állt, mint például a hogyan dobjuk fel a kapcsolatunkat, vagy a tehéntúró életciklusa –, de eszes volt és figyelmes. Tudta, hogy nem vákuumban működnek. Az élőholtak nem a temetőkben mászkáltak, aaagyaaak után nyáladzva, arra várva, hogy valaki elintézze őket. Legalábbis nem az összes. A színfalak mögött ólálkodtak, intrikálva és manipulálva. Hogy mi végre, azt egyetlen vadász sem tudta, akivel Thea beszélt. Nem volt kétséges, hogy ezek közül a lények közül sokan igen komoly befolyással és erőforrással rendelkeztek. Ha a történetek igazak voltak, néhány teremtmény már évszázadok óta létezett. Nem lehet ennyi időt átvészelni a nélkül, hogy komoly háttérre tennének szert.

Mégsem voltak a rohadékok elpusztíthatatlanok, ahogyan azt Thea és a Van Helsing brigád többi tagja megmutatta az elmúlt pár hónap alatt levadászott szörnyek számával. De az ilyenfajta aktivitás nem maradhatott észrevétlen. Bizonyára a Chicagóban és környékén élő összes élőholt nagyon óvatos lett. A förmedvények tudták, hogy valami megtizedeli a soraikat, és azok, amelyeknek még működött az agya, valószínűleg elkezdték lenyomozni a vadászokat, pont úgy, ahogy a társaival ő szokta levadászni a förmedvényeket. Ha valaki tényleg meg akarta őket találni, akkor nem volt különösebben nehéz dolga.

Vegyük csak a híres „titkos búvóhelyüket” – egy omladozó éjjelnappalit a River North terület határán, a Magnificient Mile-tól egy köpésre. Parker Moston nagybátyja volt a tulajdonosa, akárcsak fél tucat fegyverboltnak és katonai selejtet áruló üzletnek a középnyugati térségben, ahonnan a fegyvereiket szerezték. Parker állította, hogy az unokabátyja nem tudta – nem akarta tudni – mire használják a helyet. De Thea úgy gondolta, hogy az öreg Ray nagybácsi épp eleget tudott, hogy az életet bonyolultabbá tegye. Szerzett nekik félautomata fegyvereket, átalakító készleteket, leselejtezett katonai testpáncélzatot, és kommunikációs felszerelést. Lehet, hogy a fazon csak azt hitte, hogy néhány gyogyós túlélőmániás, akik addig használják a boltot, amíg nem épül fel az Armageddon bunkerjük a fekete földön kívül eső farmon. Lehet, hogy titokban Parker mesélt a nagybátyjának; ki tudhatta?

Mindenesetre bárki, akinek szándékában és hatalmában állt, hozzáférhetett minden információhoz, és láthatta, ahogy az eszközök átmennek Ray nagybácsi boltjain. A szívességek cseréjének és a megvesztegetéseknek komoly szerepe volt a chicagói üzleti és politikai életben; néhány telefonhívás elég is lenne, gondolta Thea. Ezután már csak egy lépésre voltak Thea és a haverjai.

Nem mintha Parker lett volna a gyenge láncszem a csoportban. Az idegeire ment, de mindig ott volt, ha szükség volt rá. Nem, valójában mindannyian olyan nyomot hagytak, amit bárki, akinek megfelelő indítéka volt, könnyűszerrel követhetett. Közönséges emberek voltak valódi élettel; csak olyasvalaki remélhette, hogy nem tűnik fel a radarképernyőn, aki teljesen eltűnt a társadalom színpadáról.

Még azoknak is, akik komoly elővigyázatosságot tanúsító lépéseket tettek, számolniuk kellett a felfedezés veszélyével. Nézzük például Augustus Kleint. Vámpír volt, és ha a víz alatti menedékes trükk utalt valamire, akkor az az volt, hogy nem is a butább fajtából. Mégis, néhány heti megfigyeléssel és néhány megfelelően elhelyezett csúszópénzzel megismerték a napi rutinját, szereztek tervrajzokat a birtokához, és levadászták. Ez nem jelenti azt, hogy jobban értettek a dolgukhoz, mint Klein. Az akció számtalan ponton üthetett volna ki balul – a cinikus úgy gondolná, hogy balul kellett volna kiütnie, ha minden más egyenlő.

De a végén az döntött, hogy ki volt a szerencsésebb.

Thea belekortyolt a borba, és egy kis forró vizet engedett a kádba. Tudta, hogy alapvetően gyanakvó – na jó, paranoiás – volt. Ezt egy eléggé elbaltázott otthoni életnek, és jó pár pocsék kapcsolatnak köszönhette. Az, hogy belerángatták ebbe az egész szörnyvadász dologba, csak rontott rajta. Ezzel együtt nem aggódott mindig azon, hogy az üldözőből lesz majd az üldözött. Csak ahogy kergették az élőholtakat, döbbent rá, hogy milyen rafináltak tudtak lenni a szörnyek. Eleinte a csoport többi tagjához hasonlóan ő is feltételezte, hogy a rohadékok a B kategóriás horrorfilmek agyatlan, csoszogó lényeihez hasonlóak. Néhány ilyen volt, de a csapata egyre kevesebb élőholttal találkozott. Lehet, hogy elkezdtek elfogyni; lehet, hogy egyre okosabbak lettek. Thea ismeretei alapján akár lehetett egy egész járóholt életciklus. Agyatlan zombiként kezded, megtanulsz újra gondolkodni, allergiás leszel a napra és vérre lesz szükséged a túléléshez, és már halhatatlan is vagy.

Bizarr egy elmélet, de nem furcsább, mint a többi dolog, amibe mostanában belekeveredett.

Akárhonnan származzanak is, Thea nem tudta vitatni a létezésüket. Az élőholtak odakint voltak, Isten tudja, miért, és Thea attól félt, csak idő kérdése, amíg rájönnek, hogy ő hol van. Figyelembe véve, milyen fura volt a hajnal előtti rajtaütésük Klein birtokán, azon kezdett gondolkodni, vajon nem tudták-e már most.

A gondolatai vissza-visszatértek a reggeli támadáshoz, úgyhogy Thea nem próbált már ellazulni, hanem inkább a témára összpontosított. Három dolog zavarta a rajtaütéssel kapcsolatban. Illetve négy, ha beleszámítjuk, hogy Deant összeverték:

1. A halott őr. Vagyis az, amelyiket nem Romeo ölt meg. Az, hogy már kinyírták, mire a biztonsági szobába értek, igen nyugtalanító volt. Egy hirtelen szívroham nagyon furcsa volt, de nem hihetetlen. Az, hogy egy egyébként egészséges fazon kipurcanjon, mert az agya kiakadt, kispályás történet volt azokhoz képest, amiket Dean mesélt a Cook Country Kórházban töltött éveiből.

De a fazont kinyírták; ha Carl nem tévedett, egy jégcsákányt kapott a fejébe. Továbbá ott van az időzítés. A gőzölgő kávé arra utalt, hogy a szerencsétlen fickó maximum egy perccel a házba érkezésük előtt nyúlt ki. Vagyis...

2. Ki tette hidegre az őrt? Egyik vadásztársa sem lehetett. Egy másik őr volt, aki kiakadt azon, hogy kinn kell őrjáratoznia, amíg ez a fazon csak benn ücsörög a melegben? Pont azon a reggelen érett meg benne, hogy a haverja egy arasznyi acélt érdemel a szürkeállományába, amikor egy osztagnyi amatőr orgyilkos osont be a terepre, hogy leszedje a főnökét?

Thea gondolatai elkalandoztak ebbe az irányba, és latolgatni kezdte, vajon ha olyasvalakit öltek meg, aki már nem élt, az lehetett-e gyilkosság. Vagy egyáltalán meg lehet-e ölni valakit, aki már nem él. Na, ez jó kérdés. Kíváncsi lett volna, hogy az élőholtak kommunikálnak-e eleget ahhoz, hogy legyen egy jó szavuk erre. „Visszaölni?” Meg kell majd kérdeznie egyet, ha alkalma nyílik rá. Persze, kuncogott Thea, és a pipáért nyúlt. Dumcsi a holtakkal. Ki ne hagyjatok.

Ennyire nehezen nyelte le az elégedetlen alkalmazottat? Az adott helyzetben igen. Akkor mi a helyzet a szőrös barommal, akit megkarózott? Thea szórakozottan megdörzsölte a tetoválást a bal kézfején, ahogy belegondolt. Egyszerűen semmi értelme nem volt. Ha ő volt Klein reggelije, akkor sápadtnak kellett volna lennie a kiszívott vére miatt. Ezen felül a vámpíroknak agyaraik voltak, nem igaz? Ez általában két lyukat jelent. Ennek a fazonnak csak egy volt, és az is szép szabályos kör alakú. Hacsak nem volt a vámpírnak valami olyan hóbortja, hogy csak szívószálon szív vért. Ez túl nagy hülyeség volt, hogy egyáltalán figyelembe vegye.

Még ha Klein is ölte meg az őrt, azt miért a biztonsági szobában tette, és miért nem cserélte le őt? A vámpírnak nem lehetett csupán két őre az egész birtokon. Ahhoz túl gazdag volt. Egyszerűen nem volt értelme, hogy egy rosszfiú így csinálja ki a haverját.

Ami szépen elvezetett a...

3. A robbanás. Thea nem lepődött volna meg, ha Parkernél lett volna egy-két gránát. De sosem nyílt alkalma csapdát állítani. Ezen felül a robbanás hollywoodi méretű volt. A Suburban belerázkódott a lökéshullámba, és ahogy elhúztak, törmelék hullott rájuk. Thea arra gondolt, hogy esetleg az égő medence felrobbanthatta a generátort, de az egyszerűen nem robbanhatott ekkorát, vagy gyújthatta volna meg a főépületet. Benzinnel működött ugyan, de elektromos generátor volt. A lángok persze nem tudtak volna csöveken át eljutni a házba. Illetve az uszoda vagy 15 méterre volt a főépülettől. Thea nem tudta elképzelni, hogy a lángok átugorják ezt a távolságot, és valami annyira éghetőt érjenek, ami az egész helyet lerombolja.

Lehet, hogy a vámpír aláaknázta a terepet, hogy ha bármi történne vele, az egész repüljön az égbe. Lehet, hogy minden reggel nulláznia kellett a menedékében egy időzítőt, hogy ne robbanjon fel az egész. Lehet, hogy az egyik őr látta, hogy a főnökét kinyírják, és végrehajtott egy utolsó parancsot, mielőtt visszahúzott a „pribékközvetítőhöz”.

Thea megrázta a fejét. Elképzelhető, de elég gyengének tűnt. Az a legvalószínűbb, hogy valaki robbanóanyagot helyezett el.

Thea rájött, hogy azért kalandoznak el a gondolatai folyton mellékvágányra, mert nem akarja elismerni, mi következik mindebből. Frusztráltan felnyögött. A fürdő, fű és bor ellenére Thea még mindig feszült volt.

Kurva vámpírok, gondolta, és a mobiljáért nyúlt.

☥ ☥ ☥

– Mi a fenét értesz azon, hogy valaki előttünk ért oda? – követelte Parker Moston.

– Gondold végig. Romeo megmutatta, hogyan kell osonni meg minden, de nem vagyunk nindzsák. – Thea hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette az orrnyergét, és azon gondolkodott, még egyszerűbb szavakat használ, hogy Parker is megértse.

Épp hogy tizenkét óra telt el amióta rajtaütöttek a birtokon. Thea hívta őket össze, hogy a North Sedgwick-i éjjelnappaliban találkozzanak. A nonstop már egy éve be volt zárva. Amennyit Thea összecsipegetett abból, amit Parker mondott, a nagybátyja nem akart pénzt fecsérelni arra, hogy újra beindítsa, vagy bármi mást csináljon a helyén. Szándékosan hagyta parlagon, mert biztos volt benne, előbb-utóbb valaki építeni akar majd a helyére. Akkor majd eladja a birtokot a vételi ár tízszereséért.

A mostani formában valóban nem ért túl sokat. Az épület úgy roskadt magába, mint ami túl fáradt ahhoz is, hogy tisztességesen összedőljön. Gaz nőtte be a repedezett aszfaltú parkolót, ami épphogy elég volt arra, hogy egy autó megforduljon benne. A beltér egy kupleráj volt. A szemét nagyját kisöpörték, de a hely nem menekülhetett a hosszú évek alatt ott tárolt chips, cukorka és előre-feldolgozott sajtos nassok szellemétől. Ha nagyon meleg volt benn, akkor bejött a Thea által feltételesen fürdőszobának címkézett helység keserű bűze. Az elülső falat alkotó kirakatüveget fekete spray fedte, elrejtve őket a szemlélődők elől, de a belteret zorddá téve. Az izzók fele kiégett, mindent sápadt fénybe burkolva. A polcokat az elülső és hátsó falakhoz tolták, középen gyülekező/edző területet alakítva ki. Az egyetlen engedmény, amit a kényelem érdekében tettek, az fél tucat körben elszórt hősugárzó volt.

Jake és Lilly a székeken ültek, amiket akkor guberáltak össze, amikor elkezdték az Extra Dupla Titkos Szörnyvadász Klubjukat. Parker a kassza pultjára nehézkedett az ökleivel. Romeo a roskatag hűtőnek támaszkodott, enyhén kilógva a körből.

Már rég óta átöltöztek a harci felszerelésükből. Theán bakancs, a kedvenc munkásnadrágja, hosszú ujjú polartec termális top, és egy régi barátjától lenyúlt agyonhordott légierő póló volt. Vállig érő haját két copfban hordta, amiket még az előtt csinált meg, hogy a fürdőben megmártózott volna. A hősugárzók között átsüvítő hideg ellen húzott kesztyű, és hanyag mozgása mellett Theának komisz kislányos kinézete volt. Jake csizmát, farmert és fonott mintás pulóvert viselt. A szemüvege és komoly arckifejezése miatt Thea gondolatban meg tudta háromszorozni a korát, és egy régi egyetemi professzorának a kiköpött mását kapta. Lilly gyakorlóbakancsot, melegítőalsót és pólót viselt. Visszataszító világoszöld kapucnis dzsekijén fel volt húzva a cipzár, és kesztyűs kezét pedánsan az ölében tartotta. Parker fémszegecses cowboy csizmát (azt állította, a szegecsek ezüstből voltak), farmert, és a tengerész garbó alatt Chicago Bears pulóvert viselt. Mindig olyan ruhákat hordott, amelyeken valahol csapatlogó volt. Romeo a szokásos feketébe öltözött – Doc Martens, nadrág, pulóver. Thea nem gondolta, hogy azért visel feketét, hogy vagánynak tűnjön; nem úgy tűnt, mint aki sokat törődik azzal, hogy hogyan néz ki. Látta, hogy a vastag tengerészkabát és jambósapka még mindig rajta van. Lehet, hogy hadizsákmánynak tekintette őket.

Dean még mindig a kórházban volt, és Carl vigyázott rá. Szerencséjükre, ha már valakinek meg kellett sérülnie, az pont Dean volt. A Cook Countryban dolgozott, és az orvosok és ápolók bizonyos szempontból olyanok voltak, mint a rendőrök és tűzoltók – vigyáztak a magukfajtára, és sok mindenen hajlandóak voltak átsiklani közben. Lilly egyenesen oda vezetett a vámpír birtokáról, hogy kirakják Carlt. Azt mondták, egy farkas támadott rá, miközben paintballoztak. Bár az ambulancián furcsán néztek rájuk, nem feszegették a témát. Kiderült, hogy bár volt Dean mellkasán és a lábain néhány csúnya karmolás nyom, de minden rendben lesz. Annyira azért nem lett jól, hogy egy nyirkos, elhagyott épületben üljön, és egy rejtélyen törje a fejét.

Thea újra járkálni kezdett, ahogy folytatta. – Egyikőtök sem gondolja, hogy egy kicsit túl könnyű volt be- és kijutnunk? Ahogy az a hely kinézett, hemzsegniük kellett volna az őröknek.

– Lehet, hogy hemzsegtek is – kontrázott Parker. – Csak nem végezték igazán jól a munkájukat. Ezenfelül mi vagyunk az Isten katonái. Az Úr a mi oldalunkon áll.

Parker túlzott önbizalma jobban aggasztotta Theát, mint az „Isten katonái” szöveg. Igaza volt; a képességük, hogy megérezzék a természetfelettit, valóban lehetett isteni ihletésű. Thea nem így hitte; az ő nézetei szerint ösztön volt. Az emberiség genetikai válasza a ragadozóra. Úgy okoskodott, hogy az emberi faj hordozott egy receszív gént, ami pszichikus képességeket hívott elő, hasonlóan ahhoz, ahogy a tarajos sül kifejlesztette a tüskéit, hogy megvédje a puha kis testét azoktól, akik meg akarták enni. Ez a beszéd a hírnökökről és angyalokról, akik „kiválasztották őket a vadászatra” csak az elme módszere volt a dolog megmagyarázására. Egy pszichológiai placebo.

Thea kész lett volna elismerni, hogy téved, ha elég bizonyítékot kapott volna az ellenkezőjéről. Ami aggasztotta az az volt, hogy a csapat fele azt hitte, csak azért, mert „isteni ihletettségűek”, Isten meg is védi őket. Ez a fajta felületes gondolkodásmód előbb utóbb elkerülhetetlenül katasztrófához vezet. Csak Romeo és Jake értett egyet azzal, hogy az óvatosság mindig szükséges volt – nagyjából az egyetlen dolog, amiben ők ketten egyetértettek. Mégis, ez volt az az ok, ami miatt, ha lehetett, ragaszkodott ahhoz, hogy velük legyen egy csapatban.

Thea megköszörülte a torkát, erőt gyűjtve az újabb támadáshoz.

– Oké, Parker. Még ha el is fogadjuk, hogy az agyar egy adag rövidlátó barmot fogadott fel, ez nem magyarázza meg a halott őrt, vagy hogy az egész birtok felrobbant, miután elhúztunk. Azt hiszem, hogy valaki bement oda előttünk, kicsinálta az őrt, és robbanóanyagot helyezett el. – Megvonta a vállát. – Lehet, hogy semmi köze nincs hozzánk – bár ezt nem hiszem –, de a bizonyítékokat kár vitatni.

Thea nem említette a gőzölgő kávét. Elég nyugtalanító volt a gondolat, hogy valaki előttük bement a vámpír birtokára. De ha a kávé még olyan meleg volt, mire eljutottak az őrszobáig, az azt jelentette, hogy a bejutásukhoz képest egy percen belül kellett a kávét kiönteni a termoszból. De miért?

Nem igazán hitte, hogy az őr gyilkosa öntött még magának egy kis kávét, és amikor meglátta őket a monitorokon, elfutott. Thea biztos volt benne, hogy a gyilkos ott maradt, de csak hogy megfigyelje az előrejutásukat. A kávét szándékosan öntötte ki, hogy biztosan tudják, valaki volt ott.

Parker felhorkant.

– Túl sokat nézed azt a gagyi X-aktákat! Nem minden összeesküvés. Azok a pszichopaták egy kurva vámpírnak dolgoztak, az Isten verje meg! Így tehát az egyikük a másik ellen fordult. Annyit jelent, hogy ennyivel simább dolgunk volt. – Keresztbefonta a karját a mellkasán.

– Nem tudom, Parker – mondta Jake. – Thea nem mondott hülyeséget. És annyira nem volt sima dolgunk. Máskülönben elkerülhettük volna azt a másik őrt a falnál. – Bár Parkerre nézett, nyilvánvalóan Romeónak szánta az utóbbi megjegyzését.

Romeo persze ráharapott a csalira.

– Inkább szeretted volna, hogy a férfi riassza az ellenséget?

– Nem, de azért még nem kellett volna megölnöd a fazont.

Romeo megcsóválta a fejét.

– Ez egy háború, és olyan ellenséggel harcolunk, akiről keveset tudunk. Keménynek kell lennünk. Ha puhák vagyunk, elvesztünk.

– Ó, hát ez jó! – Jake feldobta a karjait. – Még több versbe szedett Szun-Tzu-bölcsesség! – Ültében Romeo felé fordult. – Nézd, elismerem, hogy nem nagy morális dilemma, hogy elpusztítsunk-e valamit, ami teljesen gonosz. Nincs semmi bajom azzal, amit ma reggel azzal a rohadékkal tettünk. De ez nem jelenti azt, hogy a követői kárhozatra vannak ítélve. Lefogadnám, hogy sokan közülük átlagos fickók, akik csak a munkájukat végzik.

Lilly görbe szemmel nézett Jake-re. – Szerinted azok az őrök nem tudták, miféle dolognak dolgoznak?

– Jó, nem – ismerte el Jake. – De azt sem hiszem, hogy segítettek Kleinnek gyerekeket áldozni a sátánnak, vagy akármi. Annyit mondok, hogy nem nekünk kellene ítélkeznünk felettük. És semmiképpen nem nekünk kellene kivégeznünk őket.

Romeo állkapcsa oldalt kidudorodott, ahogy összeszorította a fogait. – Ilyesmit mondasz, tudván, hogy a szörnyek és azok, akik nekik dolgoznak, nem késlekednének végezni bárkivel, aki keresztbe tesz nekik? Olyanok, mint a triád vagy a ti maffiátok, a sötétből uralkodnak, félelemmel és halállal zabolázva meg rendes embereket. Az élők, akik a pribékjeiknek állnak, tudják, mit tesznek. Akármit állítsanak is, az ördöggel cimboráinak. Az, hogy a szívük még ver, nem jelenti azt, hogy kevésbé gonoszabbak a szörnyeknél, akiket szolgálnak. Mit sem tudnak a kegyelemről...

– Így mi se adjunk nekik kegyelmet cserébe? Süllyedjünk a szintjükre? Váljunk olyanokká, mint ők?

– Az egyetlen esély, hogy egy ilyen ellenséget legyőzzünk az, ha minden nyomát eltüntetjük, nehogy újra felüthesse a fejét!

– Romeo kiköpött, majd előrelépett, hogy Jake-re mutasson. – Naiv vagy, ha nem látod azt a sok embertelenséget, amire képesek.

Jake tágra nyílt szemmel meredt Romeóra. – Azt mondod, én vagyok naiv? Honnan a fenéből szeded... – hirtelen már állt, dühösebben, mint a három hónap alatt, amióta Thea ismerte, valaha. – Jézus! Egyikük letépte a kurva lábaimat! El tudod képzelni, az milyen érzés?!

– Egyikük lemészárolta a családomat, amit én tehetetlenül néztem végig. El tudod képzelni, hogy ez milyen érzés, fiú? – Romeo rezzenéstelen arckifejezéssel meredt Jake-re, de a hangja remegett a fájdalomtól és dühtől. – Bárcsak a feleségemet és a gyermekeimet ugyanolyan könnyen vissza lehetne hozni, mint a lábaidat.

Thea látta, hogy Jake arca elszürkül. Meginogott, néhányszor gyorsan pislogva. A lábai elveszteni látszottak az erejüket, és visszahuppant a székébe.

Csend telepedett a szobára. Thea úgy érezte, valamit mondania kellene, de hogyan lehet visszatérni egy ilyen zsákutcából? A mobil csipogása mindenkit megriasztott, de Thea úgy kotort utána, mint drogos az adagja után. Istennek hála! Bármit örömmel fogadott, ami elvonja a figyelmüket a jelenlegi csúnya szituról.

– Itt Thea.

– Akkor szia, Thea. – Nem ismerte fel a hangot. – Jól van a barátod?

– Tessék?

– A dagi. Elég csúnyán elkapták reggel.

Minden elhomályosult egy pillanatra. Thea két tétova lépést tett hátra, és alig érezte, amikor a feneke a kasszapultnak nyomódott. Szabad kezével megragadta a koszos Formicát, és még jobban szorította a füléhez a Motorolát. – Ki beszél? Hogyan szerezte meg ezt a számot?

Kuncogás a melegség leghalványabb jele nélkül. – Találékony fickó vagyok. De ezt gondolom már amúgy is tudtad. Hogy ki vagyok, szerintem azt is tudod már. Csak nem tudod, hogy tudod.

– Figyeljen, nem játszom semmiféle játékot...

– Nem? Akkor minek nevezed azt az amatőr bénázást ma reggel?

– Fogalmam sincs...

– ... miről is beszélek? – Még egy kuncogás. – Nem tűnt még fel, hogy ezt akkor mondják az emberek, ha tudják, de úgy tesznek, mintha nem? Én például, ha nem tudom, miről beszél valaki, azt mondom, „Mi a fenéről beszélsz?

– Rendben. Akkor mi a f...

– Tudod, mi van, cicus? Én sem szeretem a játékokat. Szóval...

– Nem? – vágott közbe Thea. – Akkor ne zavarj, faszfej! Nem tudom, mi a fenéről beszélsz, és pillanatnyilag elegem van a pszichókból.

Elrántotta a telefont a fejétől és rámeredt, ahogy lecsapott a lerakó billentyűre. Mélyet lélegzett, és észrevette, hogy remeg. De nem a haragtól. Körbenézett a többiekre.

– A kurva életbe, megmondtam! – kiáltott fel.

☥ ☥ ☥

Thea tudta, a hang hazudott a játékokkal kapcsolatban. Mi másért hívta volna fel, eljátszva a titokzatos idegent? Legalább annyira azért tette le a telefont, hogy megmutassa, nem követi a játékszabályait, mint azért, hogy összeszedje a gondolatait. Thea elég ideig volt újságíró ahhoz, hogy tudja, a legjobb módszer ahhoz, hogy kicsikarjon egy történetet az, ha kibillenti az alanyt az egyensúlyából, és ott is tartja. Átkozott legyen, ha hagyja, hogy ez a fazon ezt tegye vele.

Nem meglepő módon Parker nem igazán látta át a logikáját.

– Tudja, kik vagyunk, és mit tettünk, Thea! – dörögte, a pultra sújtva öklével. – Mit gondoltál, hogy csak így letetted?

– Nyugi, Parker. Hívott egyszer; hívni fog újra.

– És mi tartja vissza attól, hogy egyszerűen csak felhívja a zsarukat, hogy felrobbantottuk egy fazon házát? – húsos ujjaival túrt bele rövid hajába. – Vagy lehet, hogy ő is vérszopó. Naplemente elmúlt; a város összes többi élőholt seggfeje már ébren rohangál. Biztos vagyok benne, hogy az első dolog, amit hallottak miután kikeltek a koporsójukból a felgyújtott haverjuk volt.

– Ha ezt akarta volna tenni, már megtette volna – mondta Romeo. Az ajtónál állt, mintha már indulni akarna. Thea úgy gondolta, még mindig zavarhatta, ahogy összerúgták a port Jake-kel, de az arcáról semmit nem tudott leolvasni. – Az az ember akar tőlünk valamit. Senkivel nem lép kapcsolatba, amíg meg nem kapja, vagy nyilvánvalóvá nem válik, hogy nem is fogja megkapni.

– Mit, pénzt? Zsarolni akar minket?

Romeo megvonta a vállát.

– Lehet.

– Lehet, hogy igazad van – csipogta be Lilly. – De nem akarok kockáztatni. Amit csinálunk nem veszélytelen – és még ezzel is törődjünk? Szerintem azonnal meg kellene tudnunk, hogy kicsoda, és mit akar.

Jake még nem szólt közbe. Thea a kölyökre nézett. Nem sokat mozgott az elmúlt percekben; nem tudta megállapítani, hogy még mindig ki volt ütve a Romeóval történt veszekedéstől, vagy a telefonon gondolkodott.

– Jake? Te mit gondolsz? Visszahívjam ezt a seggfejet, vagy megvárjuk, amíg...

Thea felugrott, amikor a Motorola újra megcsippant.

– Basszus. Ennek a fazonnak gyilkos az időzítése – motyogta.

– Nem bírtad tovább, mi? – mondta a telefonba.

– Nem, tényleg – válaszolta Margie, Thea szobatársa. – De az a gyanúm, hogy mást vártál.

Thea káromkodott.

– Szia, Margie. – Mindenki azonnal elvesztette az érdeklődését. – Igen, így van. Mi a pálya?

– Csak át akartam adni egy fura üzenetet, ha esetleg az a leskelődő lenne.

Thea szándékosan eltávolodott a barátaitól, ahogy egyre jobban érintve volt a vadászatban. Nem igazán tudta, hogyan hozhatná fel a témát nekik – egy elejtett megjegyzés, mint pl. „Képzeld, múlt héten szétlőttem egy zombit a Grant parkban” nem tűnt jó ötletnek – és biztonságosabbnak tűnt egy kis távolságot tartani arra az esetre, ha valami történt volna. De Thea közel maradt Margie-hoz. A főiskola óta szobatársak voltak, ami pedig már öt éve volt. Néhány ember furcsállotta, milyen jól kijöttek, pedig annyira különböztek. Thea lázadó szellemű, fiús lányként cseperedett fel, anyja néha fullasztó törekvése ellenére. Margie mindig is megfelelő lánya volt harmadik generációs bevándorló lengyel szüleinek. Bár eltántoríthatatlanul követte a megfelelő társadalmi magatartást, Margie kellően cinikus volt magával szemben, és ezért nem lett sznob. Eleinte az alapozta meg a kapcsolatukat, hogy mindketten egykék voltak, és a köztük lévő különbségek még jobban összekovácsolták őket. Mostanában azonban nem sokat látták egymást.

Theának sosem volt időbeosztása, mert egy adott történet a nap vagy éj bármely órájában követelhetett utánajárást. Ha belevesszük a szörnyvadászatot, a rendszeres szokások a süllyesztőben végezték. Margie Woleski a chicagói Illinois Egyetemen végzett műszaki szakmai gyakorlatot. Hosszú órákat töltött a laborban, hazajött összeomlani, majd korán visszaindult. Így is találtak alkalmat arra, hogy együtt lógjanak – akár teaszürcsölgetésről volt szó a Drake-ben, akár diszkózásról a Rush Streeten. Thea megrökönyödve döbbent rá, hogy ő és Margie jó hat hónapja nem mentek be a városba. Tulajdonképpen néhány héttel attól fogva, hogy Thea beszállt a vadászatba.

Mivel annyira jó barátságban voltak, Thea tudta, hogy nehezen tudja majd az új körülményeit – azt az apróságot, hogy tudta, holtak járnak a földön meg ilyesmi – titokban tartani. Ezért azt mondta Margie-nak, attól tart, hogy valaki leselkedik utána. A feltételezett leskelődő jó okot szolgáltatott arra, hogy önvédelmet és alapvető lőfegyveres ismereteket tanuljon. (Thea egy hogyan védhetik meg magukat a nők a mai világban a nélkül, hogy feláldoznák a szabadságukat cikksorozatban is kamatoztatta ezt.) Remélte, hogy ez Margie-t is óvatosságra inti, és így elmond bármi furcsát, amit tapasztal. Az, hogy Margie emlegette a nem létező leskelődőt, rögtön a titokzatos idegen után, Theát mégis gondolkodóba ejtette. Egy percnyi pánikban elképzelte, ahogy egy szörny betör hozzájuk, és kényszeríti Margie-t, hogy telefonáljon.

– Mi az, Margie? Minden rendben?

– Majdnem szívinfarktust kaptam, hogy egy férfihang szólt a rögzítőről, de már minden rendben. – Nevetés a túloldalról. – Azt hittem egy percre, hogy az a helyes professzorsegéd, akibe folyton belebotlom a laborban. De nem, téged kerestek.

– Ki volt az? Hagyott nevet vagy számot? – Vajon a néhány perccel ezelőtti idegen volt az?

– Nem, ezért is gondoltam, hogy továbbadom. Mindig azt mondtad, hogy azonnal tudni akarsz minden furcsaságról. Semmi komoly, szerintem, de mindenképpen furcsának mondható – halk zörej, ahogy Margie elfordította a telefont.

– Le is játszom neked az üzenetet.

Halk síp ...egy üzenetrögzítő? Hogyaza!... majd a szétkapcsolást jelző kattanás.

Megint Margie.

– Ahogy mondtam, furcsa. Jelent neked valamit?

A hang távolinak tűnt az üzenetrögzítő olcsó, digitális felvételéről, de Thea azonnal felismerte. Semmi kétség, a játszadozó fazon volt.

– Igen, igen, jelent, Margie. Köszi. Ez az a fazon lesz, aki valami hülye történet miatt akar elcsípni. Mikor hívott?

– Ööö... – Thea hallotta a rögzítő géphangját a háttérben, ahogy Margie elhallgatott, hogy ellenőrizze. – Azt mondja... 18:09. nem túl régen.

Már majdnem hét óra volt. A telefonáló nyilván otthon kereste először, mielőtt a mobilján hívta volna.

– Köszi, Margie. Ne aggódj! Azért mentsd el azt az üzenetet, jó?

– Okés. Figyu, egy kis sült krumplit akartam csinálni, mielőtt visszaindulok az egyetemre. Hazaérsz valamikor mostanában?

– Attól tartok, még egy pár órába telik. Sajnálom.

– Semmi baj.

Visszaemlékezve mennyire keveset látták egymást mostanában, Thea azt mondta:

– Hé, Margie, akarsz holnap a Drake-be menni? Egy kicsit elszabadulni a sok tanulástól, mi a véleményed?

Még egy kuncogás. – Igen, az szerintem rám férne. De csak akkor, ha megígéred, hogy nem rohansz el valami aktuális sztori miatt és hagysz ott egyedül a számlával.

Thea elmosolyodott.

– Mondtam már, hogy egy aktuális pasi miatt rohantam el! Azért mondtam sztorit, hogy ne tűnjek felszínesnek.

Elköszöntek, és Thea letette. Jó érzés volt egy baráttal lazítani és tréfálni. Tutira túl sok időt töltött a szörnyekkel. Egy laza délután Margie-val pont az volt, amire Theának most igazán szüksége volt.

– A szobatársam – mondta a többieknek, magyarázóan a telefonjára mutatva. – Lejátszott egy üzenetet a rögzítőről. Pont úgy hangzott, mint a fazon, aki hívott.

– Ez fura – mondta Lilly. – Kíváncsi vagyok, először miért otthon próbált meg elérni?

– Vagy hogy miért csak téged hívott – tette hozzá Parker. – Ha azt állította, tudja, hogy mindannyian benne vagyunk valamiben.

– Lehet, hogy megpróbált mindnyájunkat – vetette közbe Jake. – Lehet, hogy mindannyiunk rögzítőjén van egy üzenet. És csak Theának van mobilja, szóval logikus, hogy ott érte el.

– Amit azért nem adok meg mindenkinek – mondta Thea. – Mit?

– A mobilom számát. Kíváncsivá tesz, honnan tudja.

Jake megvonta a vállát.

– Nem túl bonyolult, de erőfeszítést igényel.

– Vagyis – mondta Romeo, bal hüvelykujjával megdörzsölve az állát – legalább egy emberrel állunk szemben megfigyelési, behatolási, orgyilkosi és robbantási szakértelemmel.

– Igaz, de lehetnek többen is – mondta Lilly. – Erre nem is gondoltam. – A csoport többi tagja bólintott. Ez bonyodalmak új seregét jelentette, de nem hagyhatták figyelmen kívül.

Romeo folytatta:

– Most egyelőre egyetlen más dolgot tudunk, ő vagy ők, akarnak tőlünk valamit. De nem tudjuk, hogy mit. – Theára nézett. – Ezt meg kell tudnunk. Addig nem vagyunk biztonságban.

– Voltunk valaha is? – latolgatta Thea.

☥ ☥ ☥

Még egy félórányi, kevéssé eredményes megbeszélés – na jó, vita – után arra jutottak, hogy kapcsolatba kell lépniük a telefonálóval, és meg kell beszélniük egy találkozót vele. Figyelembe véve, hogy miben voltak benne, nem engedhették meg maguknak, hogy figyelmen kívül hagyják. Ha kiderül, hogy egy őrült a kórházból, akkor rendben van. De ha zsaroló vagy élőholt volt, akkor annak megfelelően kellett vele bánni. Thea észrevette, hogy erre Jake és Lilly húzza a száját. Ő sem volt elájulva a szürke tartománytól, amit az „annak megfelelően bánni” takart, de úgy gondolta, jobban tudnak majd a lehetőségeiken gondolkodni, amikor tudják, ki is ez a jehu. Mindenki elég feszült volt így is; semmi értelme nem volt rátenni egy lapáttal egy élő ember megölését fontolgatva. Vagy élő emberek.

Basszus, mikor lett az életemből Tarantino-film? – gondolta Thea.

Amikor Thea meg akarta nézni a telefonjában a fazon számát, kiderült, hogy inkognitóban hívta. Újra csak a kivárós játék maradt nekik.

– Miért nem tudjátok, nyomozzuk le? – kérdezte Lilly. – Tudjátok, mint a szörnyeket.

Romeo és Jake a fejüket ingatták. A kölyök szólalt meg előbb.

– Ha több nyomunk lenne, akkor esetleg megtehetnénk. De azt sem tudjuk, hol kezdjük. A rohadékoknál legalább általában forró nyomon indulunk el. Látsz egy szörnyet, és követed a menedékéig, igaz?

Lilly bólintott.

– Sosem láttuk ezt a fazont. Nem ismerjük a szokásait, hogy honnan jött, semmit.

– Ezenfelül, ha közönséges halandó, nem tudjuk a képességeinket sem használni. Ezek a tehetségek jelentik a legnagyobb előnyünket az ellenséggel szemben, de a legtöbbjük mit sem ér a közönséges emberek tekintetében.

– Ez nem igaz! – vitatkozott Lilly. – Romeo és Parker tudnak olyan izéket, lángoló kardokat csinálni, nem?

Láttam már, ahogy átvágtak vele egy ajtón.

Thea belegondolt, vajon Lilly Belva hogy élhet még mindig. Nem mintha buta lett volna, csak szinte lehetetlenül naiv volt. Amit Thea bizonyos szempontból még rosszabbnak talált. Ha buta vagy, legalább előbb-utóbb tanulsz a hibáidból – még egy idióta is rájönne, hogy hülye ötlet a kezét a forró tűzhelybe dugnia, úgy nagyjából a második alkalom magasságában. De a naivak, a korlátoltak; ők sosem tanultak. Ugyanazt a trükköt meg lehetett velük etetni újra meg újra, és sosem jöttek volna rá. Lilly az a fajta ember volt, aki sosem fogta fel a cinizmust vagy az iróniát. Nem tudott különbséget tenni a színész és a szerep között. Elhitte Clintonnak, hogy nem tüdőzték le. Thea nem egyszer gondolt rá, hogy felveti a többieknek, tegyék lapátra Lillyt. Bár az egyértelmű – neki nem volt az –, hogy Lilly legalább segítség volt a vadászatban. Meg tudta állítani a szörnyeket egyetlen szóval – vagy „A Szóval”, mint „Az Isten Szava”, ahogy Lilly hívta. Nem sokat csinált ezenkívül, de az tény, hogy megállította őket abban, amit éppen csináltak, és ez többnyire elég volt a többieknek, hogy lecsapjanak rá és végezzenek vele. Máskor azonban Thea elgondolkodott, megérte-e ez a képesség a vele járó egyéb problémákat.

Talán az egyetlen dolog, ami még Lilly mellett szólt, az a kinézete volt. De ez is gyorsan kopott már. Thea le merte volna fogadni, hogy Lilly csinos kis pomponlány volt gimiben. De az már jó húsz (Lilly azt mondta, tizenöt) éve lehetett, és az alakja már inkább volt gömbölyded, mint csinos. Ha futott volna, edzett volna egy kicsit, még egy ideig tarthatta volna magát. Azonban ahogy a dolgok álltak, gyorsan haladt a rozoga középkorúság felé.

Thea tudta, hogy felszínesen ítélt. A társadalmat hibáztatta ezért – az újságokat a sekélyes, retusált lelencekkel és a filmeket mesterségesen tökéletesített bombázóival. A szépség múlandó, ne ítélj első látásra, bármit is látsz. Elismerte, hogy Lilly megjelenése nem nagyon zavarta Carlt. Barátságos, természetjáró fajta volt Carl Navatt. Maga sem volt győztes az agyrészlegben, Carl mégis jó emberismerő volt, és józan paraszti ésszel rendelkezett. Carl és Lilly illettek egymáshoz, gyakran cselekedtek egy célért. Thea megtudta, hogy ők ketten évek óta együtt voltak, még együtt is dolgoztak előtte egy bútoráruházban. Amikor először csatlakoztak a csoporthoz, Thea meglepődött, hogy Carlnak nincsenek olyan képességei, mint a többi vadásznak. Lilly „válaszolt a hívásra”, ahogy nevezték, de Carl nem is kapott ilyen „hívást”. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a szíve hölgye mellett harcba szálljon ő is. Thea tudta, hogy ez így a legjobb. Lillyt nem sok dolog aggasztotta, és ez üdítő változatosság volt a feszített tempójú rutinhoz képest, amit Deanen kívül mindenki folytatott. De ha Carl nem volt a közelében, Lilly szétszórttá vált, és idegesség sugárzott belőle.

Most is éppen ez történt. Jake elkapta Thea fájdalmas tekintetét, és halványan elmosolyodott. Mintha egy gyerekhez beszélne, megszólalt:

– Valóban, Lilly. Ezeknek a képességeknek egy része mindenre hat. De azok általában csak harcban jelentenek előnyt. Amennyire tudom, normális fazonok elől nem tudok elrejtőzni, igaz? És ugyan Parker és Romeo bármit át tudnak vágni a... kardjaikkal, de a nyomkövető képességeik csak a rohadékokon működnek.

– És mi van vele? – kérdezte Lilly, vádló ujjal mutatva Theára. – Ő meg tud mondani dolgokat, olyasmiket, amiknek nincs köze a szörnyekhez.

– Nos, igen – értett egyet Thea, megzabolázva a frusztrációját. – De nem túl megbízhatók a látomásaim, és az esetek felében azt sem tudom, mit keresek. Nem olyan, mintha itt ülnék, arra gondolva, hogy vezess ahhoz a fazonhoz, és egy rémisztő nyílvessző jelenne meg, és mutatná az utat – félig-meddig várt volna egy bevillanó megvilágosodást vagy egy kopogtatást az ajtón, csak hogy megcáfolják, de a sors nagyban játszott.

– Rendben, akkor nem tudjuk természetfeletti módon lenyomozni – mondta Parker. – Mi van a hagyományos módszerekkel?

– Épp most állapítottuk meg, hogy nem tudjuk, merre kereshetjük a fazont, Parker! – tört ki Thea. Tudta, hogy a feszültség és az, hogy hajnali 3 óta fenn volt kezdte meghozni a keserű gyümölcsét, de nem tehetett ellene semmit.

– Nyugi, hadd mondjam el, amit akarok. Azt mondom, menjünk vissza a vámpír házához, és szaglásszunk körbe, látott-e valaki valamit, oké?

– Micsoda? Visszatérni a tett színhelyére? Tiszta hülye vagy, Parker? Először is hemzsegniük kell ott a zsaruknak, a robbanás miatt, meg minden. Másrészt, ha a fazon olyan jó volt, hogy be tudott lopakodni az őrök tudta nélkül, akkor valószínűleg azt is el tudta intézni, hogy a szomszédok ne vegyék észre. És szerinted biztos jó ötlet újra megmutatni magunkat, hátha az egyik szomszéd látott minket elviharozni a fegyverekkel meg minden?

Parker rákvörös arccal állt, nagydarab teste remegett a haragtól.

– Figyelj, elegem van a mindentudó viselkedésedből! A hülye pókösztönöd nem tesz mindentudóvá, és különben is, csak együtt gondolkodtunk. Úgyhogy szállj le arról a kurva piedesztálról, és húzzál innen a fenébe!

– Mi van, fizetésemelést kaptál? – gúnyolódott Thea. – Sok három dolláros szót használtál.

Parker előrelendült.

– Itt a vége! Nem érdekel, hogy nő vagy, de felmosom veled a padlót.

– Ki írja a szövegedet? – Thea ellépett a pulttól, megragadta egy szék támláját, és közé és Parker közé penderítette. Enyhén behajlított térdű harci állásban azt mondta: – Na gyere, te tufa.

Egy sötét alak jelent meg közöttük.

– Ennyi elég – mondta Romeo lágyan. – Gyerekesek vagytok. Parkernek igaza van.

Thea rövid nevetést vakkantott, de Romeo hűvös pillantása megakadályozta, hogy többet mondjon.

– Nem úgy értem, hogy fel kellene fednünk magunkat, hogy beazonosíthassanak. Igaza van abban, hogy semmi szükségünk nincs... a különleges képességeinkre... hogy nyomozzunk. Biztos vagyok benne, hogy a férfi, aki hívott, figyel minket. Ezért résen kell lennünk, és figyelni rá. Ha figyelmesek és óvatosak vagyunk, megtaláljuk.

Thea és Parker még farkasszemet nézett pár pillanatig, Thea végül elnevette magát, és megtörte a feszültséget.

– Oké, rendben. Fáradt vagyok és nyűgös. Tervezgessetek még, ha akartok. Én megyek, és alszom egyet.

– Ez jó ötlet – mondta Jake, zavartan nézve Theára és Parkerre. – Miért nem tesszük mindnyájan ezt? Holnap visszatérhetünk a témára. Megkérdezhetjük Carlt és Deant.

Theának nem volt hangulata a búcsúzkodáshoz. Felkapta a kabátját, és az ajtó felé indult, a válla fölött visszaszólva:

– Jól hangzik.

A hűvös éjszakai levegő arcul csapta. Magára kapta a sí dzsekijét, és a thermalining azonnal melegíteni kezdte. A hűvös azonban a hangulatát is lehűtötte. A West Chicago sugárúton az El Állomás felé indulva Thea belegondolt, vajon mi üthetett bele. Parker Moston egy nagy soviniszta pacák volt, de a maga seggfej módján sármos is. Akármennyire szívatták is egymást, elég jól kijöttek. Mégis, időnként várhatóak voltak konfliktusok egy csoportban, főleg szélsőséges helyzetekben. És ez a helyzet igen szélsőséges volt.

Thea hirtelen megállt, mert biztos volt benne, hogy valaki van a közelben. Ahogy megpördült arra számított, hogy Jake vagy Romeo lesz az, esetleg Parker, hogy bocsánatot kérjen. Az éjjelnappali fél háztömbnyire volt, sötét és csendes. Senki nem hagyta még el, és ahogy az utcán körbe nézett, mást nem látott. Jeges fuvallat választotta a pillanatot arra, hogy lecsapjon, csomagolópapírt és dobozokat sodorva magával a lehullott levelek városi megfelelőjeként.

Ez a dolog nagyon kezd kikészíteni, gondolta. Csak jussak haza ahhoz a maradék kis borhoz, és felejtsek el mindent pár órára.

A hideg ellen összehúzva a vállait, Thea továbbsietett.

☥ ☥ ☥

Thea lemaradt a birtok felrobbanásáról szóló eredeti közvetítésről, úgyhogy csak a szombat reggeli összefoglalót hallotta. A nyomozók már nyilatkoztak a robbanás okáról. Robbanóanyagokról szó sem volt; a hatóságok ezzel szemben azt állították, hogy a ház a kemence megrepedése miatt robbant fel. A nyomozást folytatják, de biztosak benne, hogy baleset volt. Eddig három áldozatot sikerült azonosítani, feltehetően köztük volt a birtok tulajdonosa, Augustus Klein is.

Thea humortalanul nevetett, csodálkozva azon a sok szeméten, amit nézett. Az esetleges illúziók, hogy használhatnák a médiát vagy a hatóságokat segítségül a vadászatban, szertefoszlottak. A visszatartott információ mértéke hihetetlen volt, és Thea nem bízott benne, hogy a rendőrség ennyire hatékony lenne. A robbanást közvetlenül követő jelentéseket leszámítva nyilvánvaló volt, hogy a média is benne van a dologban, ha figyelembe vesszük a portrét, amit Kleinről bemutattak. Európai befektető, új a városban, sok ipart hozott volna, tragikus veszteség. Üzleti híreink jönnek. Thea bandája előnnyel indul a fazon ellen a képességeiknek köszönhetően, de nem volt nehéz kinyomozni, hogy gyerekpornóban, gyerekrabszolgaságban és hasonlókban utazott. Ennyi elég is volt, hogy elkezdjék hegyezni a karóikat, ám Thea büszke volt az alaposságára. Még néhány hét áskálódás eredményeképpen látszott, Klein mindenbe szívesen belefolyt a videókalózkodástól a kábszereken keresztül a terrorizmusig. Nos, tényleg sokféle ipart hozott Chicagóba.

Egy becsületes média ezeket felfedezte volna – vagy legalább talált volna annyit, hogy mélyebb nyomozásba kezdjen. Átlapozva a Tribune-t és a Sun Timest, míg Margie-ra várt, hogy a fürdőszobában végezzen, Thea ugyanabból a megközelítésből látott többet is, mint ami a tv-ben ment. A legmesszebb addig mentek el, hogy elismerték, Klein „különböző üzleti vállalkozásokban volt érintett, és a magánéletét zárkózottan élte”. Kemény, szókimondó újságírás, horkant fel Thea undorral.

Thea remélte, hogy a törekvéseik eredményeképpen többen górcső alá veszik a társadalom peremén zajló eseményeket. Bár egyikük sem volt annyira hülye, hogy felálljon, és elkiáltsa magát, „Szörnyek járkálnak közöttünk!”, ahol tehették, erre utaló nyomokat hagytak a tett színhelyén. Semmi sem tört felszínre. Akárcsak Klein kivételesen látványos vége, minden szokatlant azonnal elmismásoltak, és olyan közönségesnek tettettek, amennyire csak lehetséges volt. Az, hogy néhány förmedvény zsebében volt a média is, komolyan hozzájárult ahhoz, hogy Thea szabadúszó maradjon.

Ha meg tudnák találni, kik vannak a hátterében, ki tudnának mindent szellőztetni. A förmedvényeket végre tényleg kiterítve a napfényre. Ideje volna futó holtaknak hívni őket, gondolta, és mosolyra görbült a szája. Hát, eddig nem volt könnyű dolguk. Akárki vagy akármi irányította is Chicagót, jól elrejtőzött, és egy kis részmunkaidős Columbózás kevés volt ahhoz, hogy kifüstöljék. Persze Thea nem volt meglepve. Még az agyatlan zombik is igen hatalmasak voltak, és azok, akiknek legalább az agyuk fele működött, nagyon tekintélyes képességeket birtokoltak. Sőt abban is biztos volt, hogy az élőholtak arzenáljának csak töredékét látta. Nem esett nehezére elképzelni, ahogy a teremtmények az árnyékból tevékenykedtek, hatalmas befolyással bírva az élők fölött.

Az egyetlen dolog, ami miatt reménykedett, az a gondolat a szívében volt – a szörnyek az árnyékból irányítottak. Okkal kerülték a reflektorfényt. Lehettek bár hatalmasak, de nem voltak mindenhatók. Voltak gyengéik, és Thea kezdte megtanulni, megérezni... és kihasználni ezeket.

☥ ☥ ☥

Thea hosszú idő óta először nyugodt és jókedvű volt. A délután nagy részében lányos dolgokat csinált Margie-val – tea a Drake Hotelben, majd pár óra a North Michigan sugárúton galériákban és boltokban nézelődve.

Úgy döntöttek, kiöltöznek a dologhoz. Akármilyen kényelmes legyen is a farmer és a pulcsi, a csillogóan tiszta téli nap valami hölgyszerűbbet követelt. Margie fekete papucscipőt és szürke nadrágot viselt, egy vörös kasmír pulóverrel, ami kihangsúlyozta szép bőrszínét és telt alakját. Fekete szőrmeszegélyű kabáttal fejelte meg mindezt. Egyszer elmagyarázta a Neiman Marcusnál a rámeredő eladónak, hogy a szőrme tényleg műszőrme rajta. Thea lapos sarkút választott (túl vagány természetű volt a magas sarkúhoz), egy hosszú mintás zsákszoknyával, amit még anyja egy mediterrán útjáról hozott, és egy fehér pulóverrel. Laza tincseit hátra fogta, és két evőpálcikával tűzte fel, pulóvere magas gallérja az álla vonaláig ért, erőteljesen kihangsúlyozva sötét arcát.

Annyira meleg volt a pulóvere, hogy Thea megkockáztatta, hogy nem vett kabátot. A nap tiszta és szélmentes volt, és a nap tél középi naphoz képest meglepően melegen sütött. Egyszerre mindig csak annyit voltak kint, hogy a hideg épphogy csak borzongató legyen. Thea nem is húzta az időt a bőrkesztyűjével, a kis bőr hátizsákjában a Browning HiPower tetején hagyta.

Eleinte pontosan tisztában volt vele, hogy a búvóhely, ahol oly sok időt töltött mostanában, csak néhány háztömbnyire volt tőlük, de Thea hamarosan kiűzte a szörnyeket a gondolataiból. Ez a délután Margie-nak is pont azt a felfrissülést jelentette, amire szüksége volt. Elismerte, hogy elég gyűrött volt mostanában a laborban végzett munka nyomásától. A kikapcsolódás, még ha rövid ideig tartott is, csodákat művelt a fejével.

Éppen kávé fölött lazultak, és az ablak előtt elsétáló pasikról találtak ki történeteket, amikor Thea mobilja megcsörrent. Először nem akarta felvenni, de aztán arra gondolt – a fenébe, lehet valami teljesen földi dolog is, mondjuk, egy újság ajánlhatna neki munkát. Jake hangja a vonalban durván félresöpörte ezt az elméletet. De nem tűnt aggódónak, csak a szokásos önmaga volt.

– Szia, Thea. Deant kiengedték.

Thea belekortyolt az italába.

– Tényleg? És hogy van?

– Asszem elég jól. Egy ideig nem járkálhat, de nincs semmi komplikáció. – Szünet. – Azt tervezzük, hogy átmegyünk hozzá, megbeszélni pár dolgot. Benne vagy?

– Nos... Mikor?

– Mondjuk négyre? Nem kellene sokáig húzni, mert Deannek pihennie kellene.

Ránézett az órájára – egy rozsdamentes acél Vitesse-re, logarléccel, sebességmérővel, távmérővel, pulzusmérővel, tíz atmoszféra nyomásnak ellenálló kivitelben. Az, hogy az időt is mutatta már-már mellékesnek tűnt. Thea nagyon oda volt a mütyürökért. Nem volt hajlandó a vonzalmára szenvedélybetegségként gondolni, még ha a hitelkártya egyenlege ezt is sugallta. Az órája, a mobilja, a laptopja, a palmtopja – csupa olyan dolog, amire igazán nem volt szüksége. De nagyon királynak találta őket.

Pontosan fél három volt, és feltételezte, hogy Margie-nak lassan vissza kell mennie a laborba. És akármilyen frusztráló volt is az előző esti találkozó, tudta, hogy a csapatnak meg kell oldania bizonyos dolgokat. Ritkán jöttek össze így mindannyian a valódi élet időbeosztási összeegyeztethetetlensége miatt – munka, család; ilyen apróságok. Azonban Klein egy nagyobb meló volt, és eleinte az volt a legjobb, ha együtt emésztik meg a következményeket. Most hogy Dean és Carl is ott lesz remélhetőleg nyugi lesz. – Rendben, működik.

Egy pillanatnyi csönd a vonalban, majd Jake megkérdezte: – Nem hallottál azóta sem... tudod, kiről. Igaz?

– Nem. – Sőt, egészen addig, amíg fel nem hívtál, eszembe se jutott az egész. – És ti? Valakinek üzenet?

– Semmi. Illetve Lilly azt mondta, hogy valaki lerakta, mielőtt üzenetet hagyott volna.

Ábécé sorrendben haladt. A gondolat berobbant az elméjébe. Belva, Ghandour... ha nem ért volna el a mobilomon, Parker Moston következett volna. Thea remélte, hogy az idegen, ha szándékozna egyáltalán ilyet tenni, nem ugyanígy végezne velük.

– Rendben. Akkor nem sokára találkozunk. – Letette a telefont, és visszacsúsztatta a táskájába. Margie a mochaccinóját szopogatta, és kérdően emelte fel a szemöldökét. – Újságíró ismerősöm – magyarázta Thea. – Arról akar beszélni, hogy együtt dolgozhatnánk valamin.

– Na, ez tök jó. Már egy hete is van, mióta a Readernek csináltad azt a bigyót, nem?

– De. – És nem is szervezett be semmi mást, mert túlságosan elfoglalta az Augustus Klein utáni nyomozás. A szabadúszóskodás rugalmas életvitelt tett lehetővé, de elég rosszul érintette a hitelegyenlegét. – Meglátjuk, mi sül ki belőle.

Thea utált Margie-nak hazudni, de mi a fenét mondhatott volna?